rendületlenül nyomozok, kutatok. mindig. olyan típusú ember lett belőlem, aki mindig figyel és mindig érdeklődik, kérdez. egyszerűen tudnom kell a válaszokat, értenem kell, hogy mi miért történik velem és körülöttem.
sokszor persze nincs válasz a kérdesekre, csak az elfogadás marad. no ez persze nem egyszerű. de ha úgy érzem, hogy eleget kutattam egy-egy kérdésem megválaszolására és mégsem találtam a választ, akkor tudom, hogy elengedhetem, mert éppen most nem kell nekem ezt a választ tudnom. hiszem, hogy nem maradnak kérdések megválaszolatlanul, csak nem kell mindent akkor megtudnunk, amikor mi akarjuk tudni. néha bízni kell az életben, hogy amikor majd szükségünk lesz a válaszra, megkapjuk.

ha úgy érzem, hogy kicsit elakadtam az írásban, a munkában, az életben, akkor mindig egy remek kis trükköt alkalmazok: elmegyek oda, ahol eddig még sosem voltam.
mit értek ez alatt?
ha épp elakadok, akkor mondjuk elmegyek asztrológushoz – mert ott még nem voltam. vagy elmegyek kineziológushoz. vagy meglátogatom a hajléktalan szállót. vagy bemegyek egy olyan boltba, ahol tudom, hogy a méretemben már nem gyártanak ruhát (durva milyen világban élünk) vagy megpróbálok bukfencezni vagy megdícsérek egy számomra idegen embert (mondjuk a tescoban a pénztárost, hogy szép a tetoválása és meghallgatom a történetét, amit elmesél hozzá) … nem is kell, hogy spirituális élmény legyen, egyszerűen csak olyan apró élmény kell, amilyen még nem volt.

tegnap kaptam ajándékba egy történetet ill. egy kis információt, ami nagyon megtetszett. arról beszélgettünk kineziológusnál, hogy lehet az, hogy ha mondjuk egy rossz kapcsolatban vagy ÉVEK óta, nem veszed észre, de amikor kikecmeregsz belőle, akkor egyszercsak mindent megértesz és azon kezdesz el rágódni, hogy eddig hogyhogy nem láttad …
képzeld el, hogy a rossz a kapcsolatodban egy fekete kör a tenyeredre rajzolva, a tenyered pedig a homlokodon van (mint amikor aha-élménynél homlokon csapod magad :)).
látod a fekete kört?
nem.
de ha eltávolítod a homolkodtól a tenyered kinyújtod a karod, akkor egyszercsak látható lesz.
fontos, hogy néha megpróbáld kívülről látni magad és az élethelyzetedet! persze ehhez az is kell, hogy képes legyél arra, hogy befogadd a külvilágot ill. az onnan érkező visszajelzéseket. képesnek kell lenned az önkritikára is!

ismerek olyan embereket, akik azzal töltik az életüket, hogy mindenért mást tesznek felelőssé: a hülye rokonok, a köcsög főnököm, a szemét párom, a bunkó szomszéd …
ezek az emberek olyan áttörhetetlen falat építettek maguk köré, amin nem megy át semmiféle személyüket érő kritika, az önkritikáról nem is beszélve.

nézd, ha hülyék a rokonaid, ne beszélj velük. ha köcsög a főnököd, mondj fel. ha szemét a párod, hagyd el. ha bunkó a szomszéd, költözz el. minden más csak kifogás. nem könnyű dolgok ezek, de attól még dönthetsz úgy, hogy változtatsz!
tudod, amíg nem döntész semmi sem fog történni.

az ilyen típusú ember sosem fogja vállalni a saját életéért a felelősséget és soha nem is fogja ezt az egészet megérteni. szíve joga, hogy másokat hibáztasson egy életen át és másoktól várja ugyanúgy a boldogságot is. tegyen így.
talán sosem fog elgondolkodni azon, hogy miért érezte magát egész életében magányosnak.

ismerek olyan ősembereket, akik annyira megrekedtek az ösztönlény szintjén, hogy képtelenek bármi újat vagy mást befogadni. élnek a kis kockavilágukban a sötétben. jó esetben szuperrassziszták, mert nem értik, hogy a más is ugyanolyan, mint ők és nem képesek egy ölelésre vagy kedves szóra. folyton mérgesek és agresszívek, hol elfojtottan hol nyíltan. a sok elfojtott agresszió leküzdésére pedig az alkoholt tartják a legjobb oldószernek. és sosem kérdezik meg maguktól az okokat és a miérteket. így léteznek, amíg meg nem halnak.

ismerek olyan embereket, akik megalázkodnak akkor is, ha nem kellene nekik. feladják, beletörődnek és csak léteznek a világban, mert nem tanítottak nekik mást.

ismerek olyan ember, aki a fél életét végighazudja magának, csak, hogy ne kelljen azzal szembesülnie, amilyen ő maga és az élete.

emlékszem milyen furcsa és icsit szomorú felismerés volt, amikor rájöttem és észrevettem, hogy valahogy nem az a természetes, ha az emberek gondolkodnak, elmélkednek és agyalnak, ha megpróbálják megfejteni a saját életüket, a saját játszmáikat, a saját hiedelmeik forrását.
megállás nélkül ezt teszem – ha akarom, ha nem – és azt hittem, mindenki ilyen. azt hittem, mindenki szeret gondolkodni saját magán és az élete alakulásán, de rájöttem, hogy inkább sodrodni szeretnek az emberek, a “majd lesz valahogy” úticél felé.

olyan jó lenne pedig megértetni, hogy a bizonytalanságban még ott a jó lehetősége, a biztos szarban meg már csak szar van.

hiányoznak az evező, küzdő, máshogy gondolkodó emberek!
hol vannak, akik máshogy gondolkodnak, akik mernek, akik tesznek, akik kiállnak, akik vállalják, akik mások és akik szeretik és értik, hogy különlegesek.
ezért szeretem Steve Jobs-ot.

tumblr_lstr0eXMFJ1r4we55o1_500