pexels-photo-29608.jpg

egy női olvasóm keresett fel ma írásban, a facebook oldalamon keresztül. beszélni szeretett volna. szerette volna elmesélni röviden a történetét, amibe éppen belesodorta az élet. nehéz és bonyolult érzelmi viharokon megy keresztül már hosszú ideje és jól esett neki, hogy velem, mint “külsőssel” beszélhetett egy keveset.

a legjobb és legőszintébb javaslatom csak annyi volt számára, hogy NE FOJTSON EL SEMMIT! ne rágodjon mindenen egyedül, ne ragadjon meg benne minden érzése, mert felemészti.

kiderült, hogy a szituációja korántsem olyan egyszerű, amit egy “egyszerű beszélgetséssel” meg lehetne oldani, így azt javasoltam, hogy akkor nincs mese, ÍRJA KI MAGÁBÓL az egészet.
szánjon rá időt és írjon egy levelet a felkavaró érzelmeket okozó illetőnek, amit aztán sosem ad majd fel. egyszerűen csak adja ki magából.
adja ki magából az összes érzését és megkértem, hogy hadd osszam meg a blogon a levelet, mondván:

OSSZD MEG MINDENKIVEL,
HA MÁR NEM OSZTHATOD MEG SENKIVEL SEM!

köszönöm, hogy belementél ebbe és szívből kívánom, hogy minél előbb megleld azt a békét és szeretetet, amit keresel!

Kedves!

Csalódtál bennem, megbántottalak. SAJNÁLOM…

Bár ez a szó, csak 8 betű, de remélem, hogy érzed, hogy mennyire őszintén bánom a történteket. Nem akartalak bántani, de mégis megtettem, akaratlanul.
De most már értelek, és megértelek.

Szeretném, ha te is egy kicsit megértenél, hogy miért vagyok ennyire összezavarodva veled kapcsolatban.

Sok év telt el. Ennyi év távlatából vannak emberek az életünkben, akiknek az arcára sem emlékszünk, nehogy az illatára, vagy a hangjára. De veled kapcsolatban, ezek soha nem múltak el. Talán azért, mert nyomot hagytál az életemben, mert szerettelek. Viszonzatlan szerelem volt ez, és tudom, hogy te sosem kérted, hogy szeressek beléd, de megtörtént.

Az élet úgy hozta, hogy ennyi év után újra egymásba „botlottunk”. Mindketten zavarban voltunk, nem is tudtunk a helyzettel mit kezdeni. Aztán kizártuk a külvilágot és ketten lettünk. Újra. Tetszett, akit láttam. Olyan értékeket fedeztem fel benned, amiket eddig nem mutattál vagy én nem vettem észre.
Külsőleg pedig hogy is mondjam, ahol egyszer tűz volt, ott mindig lesz parázs. És megvolt ez kettőnk között. Most is. Féltem és mégis vágytam az érintéseidre. Féltem, hogy az egykor keletkezett sebeket újra feltéped, vagy tovább mélyíted. De amikor veled voltam, azt éreztem, hogy a fájdalom elmúlt. Mintha csak gyengéden átöleltél volna a szíveddel. Boldognak éreztem magam veled.

Semmire nem vágytam jobban, mint hogy megcsókolj. Tartottad a távolságod, nem engedtél közel magadhoz. Nem akartál összezavarni még jobban, de végül megcsókoltál. Az a csók nem olyan csók volt, mint sok évvel ezelőtt, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Nem hasonlított egyetlen csókunkra sem. Lágy volt és óvatos, mintha csak az ujjaiddal simítottad volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nem azt mondta az érintésed, több kell. Azt mondta: ezt akarom.

Nem tudom, hogy miért pont most találkoztunk. De szeretném megtudni, hogy mit tudunk kihozni egymásból. Nem mondom, hogy egyszerű eset vagyok, sőt… Tele vagyok hibákkal, félelmekkel, kétségekkel, kérdésekkel. De azt tudom, hogy megnevettetsz, egyetlen pillantásod szikrát tud gyújtani a testemben, amikor a kezemet a kezedbe teszem, biztonságban érzem magam, és amikor megölelsz, megszűnik a külvilág.

Fáj, amikor szomorú és megtört vagy, főleg azért, mert én is oka vagyok. Ne haragudj rám! Tanultam belőle!

Bízom abban, hogy egyszer engem is megértesz, hogy miért így történt.

Hiányzol!