ÍRD KI MAGADBÓL! - Ne várj semmit

ÍRD KI MAGADBÓL! - Ne várj semmit

2016. 08. 18.

pexels-photo-29608.jpg

egy újabb hatalmas megtiszteltetés ért ma.

egyik női olvasóm keresett fel ma és megosztotta velem - s ezáltal veletek is - gondolatait. nem szerelmi bánatról beszélgettünk vagy munkahelyi konfliktusokról, anyagi gondokról.

 

egy szerintem sokkal fontosabb témát vitattunk meg:
vajon honnan tudhatod, hogy amit kiadsz magadból, az bárki számára érdekes lehet?
vajon honnan érzi vagy tudja az ember, hogy vállalhatja a nyilvánosság előtt önmagát és az őszinte gondolatait?
vajon mi tart minket vissza attól, hogy merjük vállalni önmagunkat?

megismerni saját magadat, megérteni önmagadat és kifejezni azt, aki vagy ... csodálatosan nehéz feladat!

csak bíztatni tudok mindenkit, s téged is, kedves olvasóm, hogy minden nehézség, gát, félelem, "kifogás" és visszatartás ellenére se add fel! és főleg ne hagyd abba! ne hagyd abba az írást, ha szereted és még tehetséged is van hozzá! ha még nem megy a "felvállalás", akkor írj álnéven és egy pillanatig se gondold, hogy ettől kevésbé értékesek a soraid! SŐT! még izgalmasabbá teszik a költői szépségedet!

ne mások véleményét halld a fejedben, hanem a saját hangodat: ha azt mondja, szeretek írni, akkor írj.
légy önmagad legjobb barátja és ne hagyd, hogy elbizonytalanítsanak és mindig gondolj az örömre, amit írás közben érzel. mindig az öröm felé indulj és mindig a ellenállás felé mozdulj el: az írás örömet okoz, de egyben ellenállást is kelt, hogy felvállald. ez a tökéletes út számodra. egy olyan út, ahol rájössz, hogy mi gátol a beteljesedésben és az írói felszabadulásban. hosszú út lesz, de életed legjobbja!

köszönöm a bizalmadat és őszintén kívánom, hogy kiírj magadból mindent, hogy mi is részesei lehessünk a gondolataidnak! mert értékes és érdekel minket!

a

Ne várj semmit….Nehéz szavak ezek…Mikor úgy érzed, széjjel szakasz darabokra, bensődben tombolni kezd a fájdalom, mely szétfeszít, és mindenáron ki akarsz törni belőle…Elméd megvadult szörnyeteg, mely ontja magából az érveket, kétségeket, miérteket, s előhozza összes fájdalmad, félelmed, értetlenséged és dühödet, s olyan a bensőd, minta a tenger, mely óriási hullámokat vet, s te lassan elsüllyedsz a vízbe, kis hajód nem tud megvédeni…az elemek erősebbek, evezőid elvesztek már, és sodródsz tehetetlenül…

Hát ezért mondják, hogy háborog az elme…

És ahogy a tornádó közepében is szélcsend van, megpillantod magadban, valahol legbelül ezt a csöndet, mely nem ígér semmit, tán csupán a megbékélést…Ahol nincs múltad, jövőd, tán csak a következő légvétel, és a semmi ígérete…és ez a semmi a mindent ígéri…

Egy életen át menekülünk önmagunk elől, fájdalmainkat elzárjuk kis fiókokba, és igyekszünk elfelejteni, ami érthető, hiszen fáj…de tényleg?! Mi fáj benne a legjobban, és mi annyira nehéz?!

Kezdem…tényleg csak kezdem érteni, mit jelent az, hogy én vagyok önMAGam gyógyítója, hogy minél jobban ellenkezem, annál nehezebb az előrejutás, hogy az elengedés nem azt jelenti, hogy ne vegyek tudomást valakiről vagy valamiről az életemben, hogy elforduljak helyzetektől, dolgoktól akár emberektől, hanem a tőlük való függésemet kell elengednem, hogy ne kívülről határozzam meg magam, hanem belülről építkezzek…

Megérteni….rengeteget gondolkodtam ezen, és bizton állíthatom, minél többet gondolkodunk valamin, az annál kibogozhatatlanabb lesz, és annál nagyobb gubanccá válik…Nincs szükség megértésre, és azt hiszem, alapvetően lehetetlen dolog...sokszor még magunkat sem értjük, de ebben az irányban van értelme a „töprengésnek”, ám semmi mással kapcsolatban nincs, mert nem számít…egyáltalán nem fontos a megértés…az elfogadás a lényeg…Persze én úgy tapasztalom, hogy az nem olyan egyszerű, mint ahogy leírják, de az biztos, hogy az első lépés, hogy eldöntsük, hogy elfogadjuk…és azt is igaznak élem meg, hogy ezzel nem másnak használunk…

Mikor egy helyzet fájdalmas, vagy nehéz nekünk, az „csupán” jelzés…és persze, hogy az első, hogy szabadulnánk tőle, ez természetes…és azt szoktuk meg, hogy akkor megpróbálunk változtatni a körülményen, mert kényelmetlen számunkra…Mennyivel nehezebb ilyenkor szembefordulni önmagunkkal, megkérdezve: Mi az, ami Nekem ebben a helyzetben ennyire fáj?! És vajon mikor éreztem ezt először?! S ha akarjuk, bizony meghalljuk a választ…meglátjuk önmagunk egyik régi énjét, mely sarokba bújva retteg attól a bizonyos helyzettől, melyben vagyunk, s Ő az, aki nem és nem akarja újraélni…Nekem van gyermekem, s tudom, egy anyai ölelés tud gyógyító lenni…hát megölelem magamban a kislányt, s megvigasztalom…nincs semmi baj! Már felnőttél, és Én itt vagyok neked…biztonságban vagy! – suttogom magamnak, s érzem, ahogy enged a szorítás bensőmben, enyhül a fájdalom…

Én vagyok a tornádó, s ott van bennem a szélcsend…éveim sőt életeim elraktározott emlékei törnek felszínre, megmutatva magukat, hogy megbékélhessek jelenlétükkel, létezésükkel, s elfogadjam végre, általuk lettem azzá, aki vagyok, de igazi erőm képes megszelidíteni ezeket a fájdalmakat…és a vihar után mindig jön a megkönnyebbülés és megújulás lehetősége.

2016. 08. 18. Tovább

A bejegyzés trackback címe:

https://baliskatus.blog.hu/api/trackback/id/tr912703199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.