ÍRD KI MAGADBÓL! -  Küzdve küzdeni

ÍRD KI MAGADBÓL! - Küzdve küzdeni

2017. 04. 11.

pexels-photo-29608.jpg

Nagyon örülök, hogy használjátok az ÍRD KI MAGADBÓL rovatot ... úgy tűnik tényleg segít!

Egy újabb lélekkiöntő írás ... egy őszinte nő és anya válásának története!

 

Küzdve küzdeni küzdöttek közt … de muszáj? „pont nekem, pont itt, pont most?
És mikor fogunk egyáltalán győzni?

  • Anya, miért költöztél el Apától?
  • Tudod Kicsim, Apa és Anya sokszor vitatkozott, mert másképp látunk egyes dolgokat, és már nagyon sokat vitáztunk …
  • … és EZÉRT már el kell költözni????

Mindenki agyal. Ki többet, ki kevesebbet.

Valaki csak felkészül helyzetekre, valaki gyártja az „A” , „B” , „C” terveket, valaki épp csak ábrándozik... Agyalunk és spekulálunk, mert tervezni kell, vagy ha csak sodródunk az árral, akkor alkalmazkodni, de végül mindig dönteni kell.

A legegyszerűbb példa, reggel felkelsz és éhes vagy. Dönthetsz úgy, hogy az ágyban maradsz, de akkor éhes maradsz.
Dönthetsz úgy, hogy felkelsz és rendelsz valamit enni.
De dönthetsz úgyis, hogy elmész a boltba.
Ha süt a Nap, dönthetsz úgy, hogy gyalog mész, vagy kocsival, vagy busszal, vagy négykézláb, ha esik az eső, akkor is döntesz úgy, hogy gyalog mész vagy négykézláb, csak akkor arról is dönteni kell, hogy vizes akarsz-e lenni, vagy sem…

Egyszerűen nem tudjuk megúszni ezt a dolgot az életünkben. Gondolkodni és dönteni kell.

És a látszólagos „nem döntés” is az, csak akkor a halogatás mellett teszi le az ember a voksát, ami nem mindig rossz döntés :)

Amikor eldöntöttem, hogy férjhez megyek, hittem, hogy így lesz a legjobb. És amikor eldöntöttem, hogy elválok két gyönyörű gyermekem apjától, akkor is hittem, hogy így lesz a legjobb.

Pontosabban abban hittem akkor, hogy ez lesz a kisebbik rossz…
Ettől azonban nem lett könnyebb, ellenben piszkosul nehéz volt. És magányos, iszonyú magányos.

Mert nem szokás amellett együttérzést nyilvánítani, aki szétszakítja a csodálatos és szinte már irigylésre méltó családját.

Persze nem dobálják sárral, mert „megvan a maga baja”, de „ő választotta ezt az utat, hát egye csak meg, amit főzött magának”, legjobb esetben is észben melletted vannak, mert megértik a szerintük racionális érveikkel a döntésedet, mégsem értenek egyet vele.

Küzdeni, küzdeni, küzdeni!
Évekig küzdöttem a kis családomért.

Fiatalon lettem édesanya, az első években azért kellett küzdeni, hogy hagyjanak érvényesülni, a saját elképzeléseim szerint nevelni a gyerekeimet.

Hogy voltak hibáim?
Hogyne lettek volna!

Messze nem voltam tökéletes, és úton-útfélen gondoskodtak is róla, hogy ezt el is higgyem magamról.

Nem vagyok jó anya, nem vagyok jó háziasszony, nem vagyok jó barát, nem vagyok jó társ, nem vagyok rendes, nem vagyok őszinte, nem vagyok gondoskodó, nem vagyok jó semmire sem… Gyönyörűen, pár év alatt lettem egy negatív semmire se jó és ezt magának is bevalló kis nyomorék.

Az elején még panaszkodtam is a barátaimnak és a családomnak, hogy ez se jó, meg az se jó, de egy idő után beláttam, hogy ettől nem lesz nekem jobb és nem akartam őket terhelni sem a „hülyeségeimmel”. És azzal én is tisztában voltam (vagy lettem egy idő után), hogy

aki csak panaszkodik, de nem változtat, annak még nem fáj eléggé.

Többször próbálkoztam, hogy ultimátumot adtam a férjemnek. Ezzel próbáltam rábírni a változásra, mert tőle vártam a megoldást a problémáinkra. De ezeket soha nem váltottam be. Hova is váltottam volna? Nem volt keresetem, otthon voltam a kisebbik gyerekünkkel, albérletben laktunk. Hova, hogyan, miből mentem volna el?

Mindig azt mondom, hogy hiszek a jó Istenben; éltemnek java részében megmutatta, hogy segít, amikor azt kell, így mindig biztos lehetek benne,

ha valami nem úgy alakul, ahogy én terveztem, akkor is a javamat akarja, bár ezt a mélypontokban nehezebb megélni.

Amikor új állásom lett és visszakerültem a munkavilágába, az egy nagyon felszabadító történés volt az életemben. És kezdett jól alakulni az életünk. A férjem is változtatott pár dolgon. Volt egy olyan csodálatos időszakunk, mikor mindannyian azt hittük sínen vagyunk. Nem voltak ezek nagy csodák; volt kis lakás, kis autó, két csodás csemete, biztos kereset.

Kezdtem megtalálni a jó önmagam. Nem voltam kis nyomorék többé. És ez a megtapasztalás olyan változást hozott nálam, hogy rájöttem ezt tudatosan akarom magam körül.

Nem kellenek a negatív emberek, a lehúzások.

Jó ember vagyok és jót akarok mindenkinek. Boldogságtudatra ösztökéltem magam. Figyeltem mindenre, amiért hálás lehetek, és amiért érdemes felkelni reggel. Törekedtem a többre, szebbre, de soha nem felejtettem el örülni annak, amink van.

De ez az élet és nem a mese habbal.

Olyan helyzet elé kerültünk a férjemmel, amiben először igyekeztem támogatni, de ott voltunk megint, mint pár évvel korábban. A bizonytalan megélhetés és kiszolgáltatottság veszélyeztette a mi nehezen megteremtett családi idillünkben. És ezt egészen egyszerűen nem tudtam végig asszisztálni újra.

És akkor megint ott voltunk, hogy ultimátumot adtam neki.

Bízott a korábbi tapasztalatában és nem úgy tett, ahogy kértem. Szinte könyörögtem neki, de akkor sem. Bennem akkor egyszerűen megszűnt valami. Már nem tudtam úgy nézni magunkra, mint akik szövetségesként egy hajóban egy célért küzdenek. Szörnyű volt a felismerés.

Sokan vetették fel, hogy „gondolj a gyerekekre”; amire azt tudtam mondani, hogy

igen épp azért lépek ki ebből, mert rájuk gondolok.

Nem akarom, hogy azzal a példával a szemük előtt nőjenek fel, hogy két irányba húzzuk azt a tetves csónakot és egy helyben toporgunk.

Sokan vetették fel azt is, hogy „ilyen volt, amikor hozzámentél, akkor elfogadtad olyannak amilyen, miért akarod megváltoztatni”.
Hát elnézést kérek, senkit nem szeretnék sem megváltoztatni, főként nem erőszakkal vagy zsarolással akarata ellen kényszeríteni. Én hittem benne, hogy a változásunk és természetes fejlődésünk, a családi életünk fejlődésének a része lesz… Ez tényleg olyan nagy dolog lenne? Vagy az én hibám lenne, hogy nem így történt???

Nem mondom, hogy nem tudom hogyan csinálhattam volna jobban, vagy másképp, hogy ne így alakuljanak a dolgok.
De nem ostorozom magam azért sem, hogy így történt.

Nem teszem tönkre a jelent a múlt miatt.

Építem a boldogtudatomat tovább, hiszen épp ezt a példát szeretném továbbadni a gyerekeimnek, mégha most sokkal küzdelmesebb is az életünk.

De így is lehet csinálni.
Mosolyogva és boldogan.

Oké, néha lehet kicsit sírni, de nem kell szenvedni.
Muszáj közben örülni, és kacagva élni.
Élni kell az életet!

Nem szabad várni, hogy jobb lesz, hiszen már most is jó!

2017. 04. 11. Tovább

A bejegyzés trackback címe:

https://baliskatus.blog.hu/api/trackback/id/tr4112703429

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.