Mit tanultam magamról 5 nap alatt Olaszországban?

Mit tanultam magamról 5 nap alatt Olaszországban?

2017. 05. 03.

img_7787.JPG

Március végén ezt írtam az egyik bejegyzésemben:

Képkiágás.PNG

Egy helyet, ahová elvonulhatok.

 

Amikor megírtam ezt a bejegyzést, még nem is igen tudtam, hogy mit keresek, mire van szükségem pontosan, csak éreztem, hogy VALAMINEK LENNIE KELL, valaminek máshogy kell lennie, mint eddig.

Hála ennek a blognak, képes voltam egészen konkrétan megfogalmazni, hogy mire van szükségem.

  • csend
  • viszonylag kevés ember
  • erős és stabil wifi
  • természetközeliség
  • nem üvöltő emberek
  • finom a kávé
  • nem kerül túl sokba

És tudjátok mit?!

PONTOSAN EZT KAPTAM MEG AZ ÉLETTŐL!

Egyetlen dolgot kellett tennem. Illetve kettőt. :)

Meg kellett írnom egy blogbejegyzést, amiben leírtam őszintén, hogy mivel küzdök és mit szeretnék, és IGEN-t kellett mondanom!

IGEN-t kellett mondanom egy lehetőségre, mások segítségére és önzetlenségére.

Ahhoz, hogy végre igent merjek mondani két dolgot kellett leküzdenem magamban:

  • elfogadjam a segítséget, amit egy kedves barát felkínál (nehéz volt)
  • szembe kellett néznem néhány félelmemmel, szorongásommal, úgy mint:
    • egyedül repülni,
    • egyedül bolyongani városokban, amikről nem tudok semmit,
    • egyedül boldogulni olyan szituációkban, ahol nem beszélem a nyelvet
    • ... és a sok kiszámíthatalanság ...

Tudom, tudom.
Gyakorlott utazóknak ez nem tűnik túl nagy dolognak, de egy félős, a szorongásról épp leszokni próbáló nőnek, akit elkaptak a szürke hétköznapok, eléggé durva konfortzóna-elhagyást jelentett ez a szituáció.

Meg ugye tudjuk:

a félelmeinkkel való szembesülni akarás jelenti az IGAZI bátorságot!

És mindenkinek hagyjuk meg, hogy attól féljen, amitől akar
(még ha mi magunk ezt nem is értjük meg).

De álltam a sarat! Ügyesen. Büszkén.

***

Bolognában landoltam WizzAir-rel és miután bebuszoztam a belvárosba Auerobusszal, akármerre is jártam valami hasonló látvány fogadott:

img_7674

Csodás kis utcák, macskakövek, téglaszínek, mediterrán hangulat, sok nyüzsgő diák.
Sokat mászkálgattam, sétáltam céltalanul az utcákon, épületeket, embereket figyelve. Nézegettem, ismerkedtem, próbáltam megszokni a környezetet.

Ha elfáradtam, valahová beültem egy kávéra, vagy leültem egy lépcsőre a többi üldögélő, beszélgető ember mellé és olvastam egy jót.
(két könyvet is kiolvastam az 5 napos elvonulásom alatt)

img_7675

A második napomat Modenában töltöttem, esőben. És csodálatos volt.
Csodás szállásom volt, kinyitottam az ablakot, bekucorodtam az ágyba a szuperpuha ágyneműbe egy jegyzetfüzettel és semmi mást nem tettem, csak hallgattam a madarakat és az esőt ... órákig.

[wpvideo WBEjrLL0]

Amellett, hogy a könyvemen is sikerült dolgoznom még jóóóóól ki is aludtam magam.

Csend volt. Nyugalom volt. Gondtalanság volt.

Aztán jött Toszkána.

[gallery ids="15909,15908,15906,15907,15905,15904,15902,15903,15898,15897,15896,15887,15888,15889" type="square" columns="4"]

Akárhová is néztem, akármerre is kanyarodtam le, mindenhol szépséget láttam!
Szépséges tájat, csicsergő madarakat, kedves embereket, csodás fákat, szőlőt, iszogató bácsikat, chiantit és gluténmentes pizzát :)

[gallery ids="15895,15894,15892,15891" type="rectangular"]

Nem tanultam meg sokmindent olaszul, de a senza glutine nagyon megmaradt :)

***

Az egész út olyan volt számomra, mint egy öt napos meditáció.

Gondtalanul telt. Olyan gondtalanul, amilyen gondtalanságot talán gyerekkoromban éreztem utoljára.
Semmivel nem kellett foglalkoznom és mégis minden volt, ami kellett.
Nem kellett komolyan vennem az életet, pihentettem az gondolkodást, az agyalást mégis jöttek a gondolatok.

Végre tudtam érdemben foglakozni a könyvemmel (huhuuuuu könyvprojekt), aminek már nagyon-nagyon-nagyon-NAGYON örültem.
Összébb állt egy kicsit a kép ezzel a tervemmel kapcsolatban is.

Megéreztem milyen az élet, amikor nem agyalom szarrá magam. Amikor nem forgatok meg minden gondolatot még négyszer magamban.

Megéreztem milyen az, amikor nem kell minden apróság miatt aggódni.

Megéreztem milyen szabadnak lenni.

Megéreztem milyen kicsit leszarni mindent.

Megéreztem ismét, hogy milyen külföldön a levegő.

Megéreztem, hogy bátor is tudok lenni.

Megéreztem, hogy mégiscsak képes vagyok megállni a helyem olyan szituációkban is, ami számomra korábban elképzelhetetlen volt.

Megéreztem, hogy mennyire nagyon szükségem van a csendre és a természetre, hogy képes legyek ép ésszel létezni.

Megéreztem egy kicsit, hogy hogyan is tudnék igazán boldog lenni.

De az egyik legbölcsebb felismerésem mégiscsak ez:

[gallery ids="15995,15994" type="rectangular"]

Ezek a fák.

Gőzöm nincs milyen fák ezek (ha valaki tudja, jól kommenteljen).

Ezek a fák nagyon magasra nőttek és nagyon szépek.
Rájukcsodálkoztam. Hosszú percekre.
Lengedeztek a szélben. Olyan békésnek láttam őket. Úgy éreztem a világ egy csodáját látom.
(és ha tudnád, hogy nem is túlzok)

Tegnap aztán elmentem futni (=értsd gyorsgyalogolni).
Nézegettem futás közben a tájat, éreztem a nap melegét az arcomon.
Láttam egy cuki cicát, aki nem ijedt meg Tőlem és figyelte, ahogy elsuhanok előtte.
Elfutottam a töltésen az egyik szép hídig, majd vissza.
Néztem a vizen a kajakozókat, a töltésen sétáló anyukákat a gyermekeikkel.
Figyeltem a többi futó technikáját, hátha eltanulok Tőlük valami trükköt.

Ahogy haladtam hazafelé átnéztem az út túloldára.
És tudjátok mi volt ott?

Pontosan ugyanolyan fák, mint amiket Toszkánában is láttam (csak egy kicsit talán kisebbek).

Korábban sosem vettem észre ezeket a fákat ...

Rájöttem, hogy attól, hogy épp nem nyaralok vagy elvonulok, attól még igenis járhatok azzal a rácsodálkozós tekintettel a világomban.
Mindegy, hogy hol vagyok.
Nem ezen múlik.

Annyi csodáról maradunk le, mert azt hisszük, hogy a szürke hétköznapokban nem lehet már semmi, amire érdemes figyelni.
De ez egyszerűen nem igaz.

Ezek a buta kis csodák, amik széppé tehetik a pillanataidat, mindenhol ott várnak rád:
egy fában, egy bókban, egy pillantásban, egy telefonhívásban, egy defektben, egy babkonzervben, egy viharban, egy gondolatban, egy könyvben, egy fröccsben ...

Érdemes hát odafigyelnünk egy kicsit jobban és egy kicsit talán máshogy, mint tettük eddig!

 

2017. 05. 03. Tovább

A bejegyzés trackback címe:

https://baliskatus.blog.hu/api/trackback/id/tr6012703443

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.