A megerősítés-junkie - Miért nem vagyunk elegek magunknak?

A megerősítés-junkie - Miért nem vagyunk elegek magunknak?

2017. 05. 09.

thumb-1188492_1280.jpg

Akárhogyan is csűröm-csavarom a gondolataimat itt hajnali négykor, mindig ott lyukadok ki, hogy kellene valaki, aki megerősít a dolgaimban.
Kellene valaki, aki naponta vállon vereget és olyanokat mond, hogy:

"Jól van, Katus, ma is ügyesen dolgoztál, ma is ügyesen blogoltál, ma sem írtál baromságokat.

Ügyes vagy, mert kitakarítottad a konyhát és bírom az új gondolataidat, amikből könyvet szeretnél látni megvalósulni.

Jól van, Katus, csak így tovább, jól csináltad, hogy elmentél múlt héten is háromszor futni és ne aggódj, nem baj, hogy még csak gyorsgyalogolgatsz, mert jobb lesz, csak ne add fel.

Jól van, Katus, jól tetted, hogy ma is inkább másnak adtál és nem magadnak, hidd el, nekik jobban kellett.

Jól van, Katus, ne aggódj, nem megy tönkre megint az autód, ne izgulj mindig a furcsa hangok miatt, amiket mostanában kiad magából.

Jól van, Katus, ne félj, minden rendben lesz, ügyes vagy, csak így tovább, hajrááá ...

Néha azt képzelem, hogy mindenkinek jól jönne egy kicsi pom pom lány (vagy fiú) a vállára, hogy drukkoljon neki mindig mindenben, fennhangon.

Azt nagyon is jól tudom, hogy a "hang a fejünkben" inkább azért van, hogy minden potenciális veszélyforrásra felhívja a figyelmünket, s ezáltal lebeszéljen a legtöbb ötletünkről. A gond ezzel csak az, hogy néha kitalált veszélyekre figyelmeztet, s így épp lehet, hogy életünk nagy lehetőségéről maradunk le, mert ... "mi lesz ha ...".

Ismerős?! Remek. Nekem is. Te is unod már ezt?! Remek. Én is. De nagyon.

(Ha valaki szeretné amúgy kicsit jobban megérteni netán elhalkítani ezt a hangot, akkor ezúton is őszinte szívvel ajánlom Michael A. Singer: A felszabadított lélek című könyvét.)

Szóval ha már a racionális énünk mérlegel, kategorizál, minősít és (néha fiktív) veszélyekre figyelmeztet, akkor lennie kellene valahol egy ellenpólusnak bennünk. Mert egyensúly és harmónia nélkül nincs élet.
Lennie kellene valaminek, ami "nem gondolkodik", hanem érez. Megérez. Megsejt. A szívünk, a lelkünk, az ösztönünk ugyanúgy végzi a dolgát, mint az agyunk.
Mi mégis nagyrészt az eszünkre hallgatunk - a szituációk nagy többségében.

De miért? Mikor mindenki tudja, hogy jól csak a szívével lát az ember?!

Úgy érzem, hogy hiányozik az életünkből a szurkolótábor.

Egy csapat, akik hagyják, hogy úgy játszak, ahogy szeretnék, ahogy jól esik és ahogy képes vagyok rá.

Egy csapat, akik nem ítélkeznek felettem, elfogadnak, mert tudják, hogy mindenki és így én is úgy vagyok tökéletesen jó, ahogy vagyok.

Egy csapat, akikre számíthatok, ha elbukom - még akkor is, ha én voltam a hülye.

Egy csapat, aki addig üvölti a fülembe, hogy menni fog, amíg én magad is elhiszem.

Hiányzik az életemből egy ilyen csapat.

Amit néhány éve megtanultam az élettől és máig a szívemben hordok az az, hogy:

AMÍG NEM TUDOM, HOGY MIT SZERETNÉK (és amíg nem döntök), NEM FOG TÖRTÉNNI SEMMI!

És sajnos az élet nem elégszik meg olyan banálisan egyszerű válaszokkal, mint "De jó lenne, ha boldog lennék!" vagy "Jó sok pénz kellene.". Nem-nem.

Az élet, az univerzum, a sors, Isten mind nagyon konkrét döntéseket, célokat, álmokat és vágyakat várnak.

Kérj és megadatik.

Emlékszem, majdnem egy évig kérdezgettem magamról a válásom előtt, hogy
"De Katus, bässzaĐmeg, mégis mi a szart szeretnél!?"
(magammal nem vagyok túl kedves néha)

És csak kérdeztem és kérdeztem és kérdeztem ezt magamtól MINDEN EGYES NAP. Egy évig. Talán még tovább.

Aztán egyik reggel úgy ébredtem, hogy tudtam mit szeretnék. Magam sem értem mi történt pontosan, de megtörtént.
Bevillant egy kép és éreztem, hogy EZ AZ, amire mindennél jobban vágyom, EZ AZ, amit érezni szeretnék.

Szeretném ha a csodás, meghitt, békés otthonom közepén megölelne a párom és mindenhol ott lenne a szeretetet.
A szívekben. A falakban. A bútorokban. A függönyben.
Mindenhol.
Semmi másra nem vágytam akkor csak egy elfogadó, szeretetteljes otthonra.

Amikor megértettem, hogy ez ott ahol akkor voltam már nem tud megvalósulni, képes voltam elengedni azt, amihez addig nagyon ragaszkodtam. Vagy nagyon ragaszkodott az agyam. Sosem tudom, mim ragaszkodott akkor és pontosan mihez.

De annak a pontos megfogalmazása, hogy MIT SZERETNÉK, felébresztette a szívemet és cselekvésre ösztönözte.

Vajon, ha lett volna egy drukkolótáborom, aki minden nap önti belém a lelket, előbb észbe kaptam volna?

Nem tudom.
És ezen egészen felesleges is gondolkodni. Csak a filozófiai jelleg miatt éreztem szükségét ennek a kérdésnek.

Most megint azt érzem, hogy nincs pontos válaszom a saját, számomra legfontosabb kérdésemre.
Arra, hogy:

MIT SZERETNÉK!?

 

De ami még ijesztőbb kérdés számomra az az, hogy miért érzem magam kevésnek ahhoz, hogy a saját szurkolótáborom legyek? Miért nem vagyok elég magamnak? Lehetek én egyáltalán a saját szurkolótáborom? Lehet, hogy nem is drukkerekre, hanem hasonlóan gondolkodók társaságára vágyom? Lehet, hogy ...

Áh, fä$z0m, gőzöm nincs.

Amíg be nem nőtt a fejem lágya (úgy harminc éves koromig:)), elképesztően durván feedback-junkie voltam. Rohadtul fontos volt mások rólam alkotott véleménye. Meg akartam felelni. Azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen körülöttem és hogy én jó legyek mindenkinek körülöttem.

Ahogy kezdtem jobban megismerni és megérteni magam, ez a tulajdonságom masszívan elkezdett eltűnni. Már csak nyomokban található fel bennem.

Nem akarok már megfelelni mindenkinek. Elég nagy meló, hogy magamnak meg akarok felelni. Nálam nagyobb kritikusom nincsen, az egészen biztos.

Ezért sem visszajelzésekre vágyom már, hanem MEGERŐSÍTÉSRE.
Megerősítésre.

Megerősítésre. 

2017. 05. 09. Tovább

A bejegyzés trackback címe:

https://baliskatus.blog.hu/api/trackback/id/tr9512703445

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.