Hová lett az igazi énem?

Hová lett az igazi énem?

2017. 05. 24.

img_1928.JPG

Véget ért a coach képzésem, levizsgáztam és kellőképpen elbúcsúztattam, kicsit elgyászoltam a többiekkel együtt töltött időt.
Január óta minden hétvégém olyan volt, mint egy kisebb terápia. Mindig tanultam valamit. Magamról. Másokról. Pszichológiáról. Segítésről. Szeretetről. Ítélkezésmentességről. Asszertivitásról. NLP-ről. Újjászületésről.

Fogalmam nem volt még tavaly decemberben, miért is jelentkeztem life coach képzésre, de valami belül nagyon érezte, hogy ezt most KELL. MOST kell.

És nagyon gyorsan cselekedtem, hogy az agyam véletlenül se tudjon lebeszélni erről az egészről, mert:
túl drága, túl sok idő, minden hétvégéd rámegy, hogy lesz így időd a párodra, a takarításra ... (blablablablabla)

A képzés során közelebb kerültem saját magamhoz és fantasztikus volt olyan emberek között tölteni a napjaimat, akik hasonló gondolkodásúak, hasonló szinten rezegnek, hasonló értékrenddel bírnak, mint én.
Eleve jó volt megtapasztalni, hogy IGEN KATUS, BASSZUS, VANNAK ILYEN EMBEREK MÉG, MINT TE!

A sok feladat, a sok önismeret, a sok új helyzet, a sok gyakorlat, a sok visszajelzés eszembe juttattak valamit. Valakit. Egy RégiKatust.

Egy olyan önmagamat, akit már réges-régen eltemettem magamban.
Azt hittem, hogy ez a RégiKatus csak egy fázis volt az életemben, aminek már rég vége.
Azt hittem, hogy amilyen 12-15 éve voltam az csak egy apró szösszenet volt, egy olyan Katus, akin már túlfejlődtem, akin túlléptem, akinél többé fejlődtem.

És a nagy francokat (sokkal durvábbat akartam írni ide, hogy kellőképpen érzékeltessem a felismerésem súlyát. Szóval legyen...) És a nagy szart :)

Nem túlfejlődtem a RégiKatuson, hanem ELFEJLŐDTEM TŐLE.  Mint amikor rossz lejárón jössz le az autópályán ... aztán tenned kell egy bazinagy kitérőt, mire visszatalálsz az autópályára.

A RégiKatus életvidám volt.
Nem ismert lehetetlent.
Nem félt.
Nem agyalt azon, hogyan oldja meg majd a jövő havi rezsit, mert bízott, hogy úgyis rendben lesz. És rendben is volt.

A RégiKatus nem izgult meló miatt, pénz miatt, lakhatás miatt.
Nem izgult azon, hogy hogyan alakulnak a dolgok, mert élvezte a napjait, szerette, hogy minden nap új emberekkel beszélgethet.
Mindenkinek segített és nem lehetett őt a saját meggyőződésében megingatni.
A hite, az önmagába vetett hite végtelenül erős és stabil volt.

Ha menni kellett, ment, ha jó volt maradni, maradt.

Tíz év alatt annyira bele lehet feledkezni a kötelezettségekbe, a megfelelésbe, mások elvárásaiba, hogy észrevétlenül is teljesen szőnyeg alá söpörtem a személyiségemnek egy olyan részét, aki igazán tudta, milyen a szabadság érzése.
Tettem mindezt tudatos észrevétel nélkül.

De múlt héten eszembe jutatták, hogy bizony én így is tudtam élni, bizony bennem van még nagyon erősen ez az érzés.

Él bennem a szabadságra vágyó, a partiarc, a kötetlen, a gondtalan.
Él bennem valaki, aki igazán tud élni. Akit nem tud visszatartani az önmegvalósítástól semmi és senki.

Úgy döntöttem, hogy mostantól hagyom ennek a bátor RégiKatusnak, hogy segítsen irányítani az életemet.

Nem lehet mindent "okosan", a csekkbefizetések szempontjából eldönteni.
Vannak dolgok, amit egyszerűen érzél, hogy tenned kell (mint pl. nekem a coach képzés).
Ha érzel ilyet, menj a dolog után.
Ne hagyd, hogy lebeszéld magad a terveidről, mert azok túl drágák, kiszámíthatatlanok vagy mert nem tudod, hogy hogyan lesz.

Gabrielle Berstein: Az univerzum mindenben támogat című könyvének elolvasása csak erősítette ezt az elhatározásomat.

Nem gondolom, hogy olyan egyszerűen és úgy, ahogy pl. a Titok című könyvben taglalják, de hiszem, hogy a gondolatainkkal teremtjük meg a világunkat és biztosan tudom, hogy mi döntjük el, hogy mit gondolunk.

Hiszem, hogy vannak olyan vonzerők és taszítások, amik ösztönösek, amikre nincs és nem is kell, hogy legyen magyarázat.

Hiszem, hogy mindenkinek az élete éppen ott tart, ahol tartania kell, akármilyen kudarcon, fájdalmon, tragédián vagy épp óriássikereken megy is keresztül.

Hiszem, hogy elfejlődtem egy olyan irányba, amilyen irányba már nem találom magam, ezért most nincs más hátra, mint visszatalálni ahhoz az útkereszteződéshez, ahol rossz irányba kanyarodtam le és ideje egy másik irányt választanom.

Hiszem, hogy pontosan ott tartok az életben, ahol tartanom kell ahhoz, hogy rátaláljak az életfeladatomra.

Nem érzem, hogy "klasszikus" életet élnék. Bevallom néha megkérdőjeleztem ennek az értékét. Sokszor azt hittem, hogy ha 35 évesen nem vagyok házas és nincs gyerekem meg egy lakáshitelem, akkor valamit rosszul csinálok.
Most már tudom, hogy nincs egy egyetemes sablon, amit bárki életére rá kellene húzni.

Szeretem az életemet, így, ahogy megadatott.
Szeretem a páromat, így, ahogy megadatott.
Szeretem önmagamat, így, ahogy megadatott. Szeretem a családomat, így, ahogy megadatott.
Szeretem a sorsomat, így, ahogy megadatott.

Még ha nem is tudom, hogy pontosan mi a célom, hogy pontosan mi felé haladok, akkor is erős a hitem, hogy a jó úton haladok valami felé, ami a boldogságot jelenti számomra!

Amíg ez a hitem megvan, addig én már nem félek semmitől!

* a fotón tényleg én vagyok :) kicsi morgós katusként :) imádom :)
2017. 05. 24. Tovább

A bejegyzés trackback címe:

https://baliskatus.blog.hu/api/trackback/id/tr3112703455

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.