Mitől félünk vs. mit szeretnénk? Avagy miért nem baj, ha félünk attól, amit szeretnénk?

Mitől félünk vs. mit szeretnénk? Avagy miért nem baj, ha félünk attól, amit szeretnénk?

2017. 09. 12.

eduard-militaru-88755.jpg

Egyszer felírtam egy csinos kis füzetbe azt az egy kérdést magamnak, hogy MITŐL FÉLSZ, KATUS? és válasz gyanánt felsoroltam úgy kb. hatvan különböző dolgot.

Félek az új helyektől, félek az utazástól, félek a vezetéstől, félek a nyilvános szerepléstől, félek, ha a középpontba kerülök, félek ha rám figyelnek, félek a változástól, félek az autómosótól, félek a tömegtől, félek a tömegközlekedéstől, félek az új ízektől, félek az újrakezdéstől, félek a váratlan telefonhívásoktól, félek ... MINDENTŐL.

Megijedtem a listától.

Nem csak a terjedelme miatt, hanem főleg attól, hogy gyakorlatilag minden MIIIIIIIIN-DEN félelmet okoz, amit az élet magával hoz, amit az élet maga jelent ... elkeseredtem.

Aludtam pár napot a dologra. Vagy inkább vergődtem pár napot. Nem aludtam jól.

Egyedül voltam és rémülettel, kétségbeeséssel töltött el, hogy odáig fajult az életem, hogy tényleg az ÉG EGY ADTA VILÁGON MINDENTŐL FÉLTEM.

A harmadik nap reggelén elővettem a füzetet és kezdtem egy új oldalt.

Azt kérdeztem magamtól ezúttal, hogy MIT SZERETNÉL, KATUS?.

A válaszaim elképesztő felismerést hoztak számomra akkor először életemben.
Ez volt az első villanykörte, ami kigyúlt a fejemben! (... és az elsőt azóta jóóóó sok követte ...)

Szeretnék új helyeket látni, szeretnék utazni, szeretnék sokat vezetni, szeretnék előadni, szeretném, ha rám figyelnének, szeretnék változtatni magamon, szeretnék shoppingolni, szeretnék vonatozni, szeretnék új gasztroélményeket szerezni, szeretnék sokmindent újrakezdeni, szeretném, ha meglepnének, szeretnék ... MINDENT.

Mint akit fejbevágtak egy bazinagy kalapáccsal, ami jóóóó nagyot szólt:

majdnem MINDEN, AMIT SZERETNÉK, ATTÓL FÉLEK IS.

Aztán megint elteltek napok.

Örültem a felismerésnek, de nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Klassz. Akarok egy csomó mindent. Nemklassz. Mindegyiktől be vagyok szarva.
Most akkor mégis mit csináljak.

Két lehetőséget láttam magam előtt:

  1. nem csinálok semmit.
    Minden marad úgy, ahogy volt. Maradnak a kis elképzelt dolgaim a kis elképzelt világomban ... vaaaagy
  2. csinálok valamit.

Hú, de rohadtul nehéz volt nem az első lehetőséget választani.
A jó kis meleg, jól megszokott komfortzónám, ahol boldogan éldegélek a kis álmaimmal, a képzelgéseimmel és úgy és ott védem magam, ahol csak lehetséges.
Még véletlenül se történhessen bármi, ami esetleg nincs betervezve.
Micsoda kellemes, puha érzés. És főleg biztonságos.

Egy szorongó embernek elhagynia ezt a fajta puha biztonságot ... na az KÉÉÉÉÉSZ RÉMÁLOM :)
(megjegyezném persze, hogy nem szorongóként is nagyon nehéz!)

De már untam nagyon az akkori helyzetemet, mert azt éreztem, hogy folyton csak átverem saját magamat. Folyton az járt a fejemben, hogy amiben élek, az csak valami fura illúzió (pont, mint a Mátrixban), amiben ugyan el lehet élni vígan egy egész életet (de még kettőt is), csak az nem feltétlenül lesz az az élet, amit kívánnék magamnak.

Így hát megpróbálkoztam a második lehetőséggel, azzal, hogy CSINÁLOK VALAMIT.

Apró dolgokkal kezdtem. Kis lépésekben.

Megkerestem azokat az apró, pici félelmeimet, amikkel esetleg képes vagyok szembenézni. Kis lépésekben haladtam, évekig(!).

Elmentem autómosóba.
Elutaztam egyedül számomra idegen helyekre.
Elkezdtem vezetni hosszabb távon is.
Meg mertem kóstolni új ételeket.

Minden egyes ilyen apró élménynél szétizzadtam magam, remegett a kezem, pánikoltam, rettegtem, de végig mondogattam magamnak a saját varázsigémet: BIZTONSÁGBAN VAGYOK.

De ilyen apró lépések mentén jutottam el odáig, hogy

Elváltam és új életet tudtam kezdeni.
Blogot indítottam szupernyilvánosan.
Vállaltam, hogy kevert szorongásos depresszióval élek - sőt még írtam is róla nagyon sokat.
És két hónap múlva még előadni is fogok. Mármint igazi emberek előtt. Mint a nagyok.

Sokáig azt gondoltam, hogy a szorongásokból ki lehet gyógyulni.
Úgy képzeltem, hogy majd egyik reggel felébredek és nem szorongok (tehát nem félek ok nélkül) és a félelmeim is csak akkor erősödnek, ha tényleg veszélyben vagyok.
Két év terápia után jöttem csak rá, hogy bizony a szorongás és én örökkön-örökké együtt maradunk - ha tetszik, ha nem.

Hetekig szomorú voltam, mert nem akartam így élni.
Nem akartam minden szartól félni és már beszélni sem akartam róla.
Láttam azok arcán, akikkel megosztottam a gondolataimat a szorongásról, hogy nem értik.
Nem értik mit kell félni egy esti sétán.
Nem értik, mit kell félni a tömegtől.
Nem értik, mit kell félni a mosástól.
Nem értik, mit kell félni a vezetéstől.
Nem értik.
Egyszerűen nem értik.
Mivel nem élték még át, hogyan is érthetnék. És nem is kell érteniük. Csak elfogadniuk kell, hogy vannak, akik így élik az életüket.

Akkoriban csak szomorkodtam és ellenkeztem és hárítottam és küzdöttem és háborogtam.
Nem akarom. Nem érdekel. Elegem van. F@$zkivan. Hagyjatok. Nem bírom. Elég.

A blogom elindulása a félelem vs. mit szeretnék hozzáállásomon is sokat változtatott. A blog nyilvánossá tétel  után ugyanis, nagyon sok olyan felkérés érkezett hozzám, amitől bepánikoltam. Megijedtem. Nem kicsit. De ezek olyan felkérések is voltak, amit mindig is szerettem volna. Mert menő. És értékes. És megérinthetsz vele másokat. És segíthetsz.

Adjak interjút egy online magazinnak a #NETtelenség kapcsán?!
Aha ... kicsit sem para, peeeeersze, hóóóógyne adnék én interjút.

Kezdj el vendégcikkeket írni online magazinoknak a gondolataidról?!
Aha, peeersze, hóóóógyne.

Mit szólnál, ha előadnál egy rendezvényünkön?!
Aha, oké, peeeeersze. Már nagyon várom.

És akkor végre megértettem és úgy öleltem magamhoz a szorongásaimat, mint régi jó barátomat és örültem, hogy velem van!

Miért?!

Mert, megértettem, hogy a hülye szorongásaimnál és a fura kis félelmeimnél jobban, senki és semmi nem mutatja meg nekem a helyes utat és semmi nem terelget ennyire ösztönösen az igazi flow-m irányába.

Azóta tudom, hogy ha valamitől félek, de mindennél jobban szeretném is, akkor az az én utam!
Megtanultam igent mondani olyan dolgokra, amitől nagyon félek. Sőt! Néha még keresem is ezeket a helyzeteket.

Persze ne legyenek illúzióink - ettől még a félelem nem múlik el. És a szorongás sem. :)

De valahol a mélyben, a lelkünk körül, keletkezik egy másik érzés is.
A boldogság érzése.
Az öröm érzése.
A "júúúúj, úristeeeeen, ezdeiiiizgiiii"-érzése.

Ezek pedig mind-mind-mind oda vezetnek, ahol igazán lenni szeretnénk.
És csak ott érdemes lenni, ahol igazán lenni szeretnél.

HÁZI FELADAT:

Fogj egy füzetet, egy lapot, egy új jegyzetet a telefonodon és mindig, ha eszedbe jut valamit, hogy mit szeretnél, akkor írd fel magadnak.
Gyűjtögesd egy kicsit, hogy mit szeretnél ÉREZNI, mit szeretnél TENNI, mit szeretnél ELÉRNI ... 
És ha megvan ez a lista, csak annyit kérdezz magadtól, hogy ha ezeket mind szeretnéd csinálni, akkor mi az akadálya annak, hogy mégsem úgy élsz, ahogy szeretnél...

Aztán állj neki beszélgetni erről!
Családoddal, pároddal, tesóddal, kollégáddal vagy akár egy külsős segítővel. A lényeg, hogy beszélgess! HAJRÁ!

 

 

2017. 09. 12. Tovább

A bejegyzés trackback címe:

https://baliskatus.blog.hu/api/trackback/id/tr5512823582

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.