A megfelelési kényszer elengedése

A megfelelési kényszer elengedése

2018. 01. 19.

aditya-saxena-410663.jpg

Tegnap kaptam az örömhírt, hogy felvételt nyertem a Személyiségfejlesztő Akadémiára. Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor az érzelmi intelligenciafejlesztő - személyiségfejlesztő képzésre. Ahogy tegnap a Facebook oldalamon is megörökítettem egy bejegyzésben, ez számomra leírhatalan érzés!

LEÍRHATALAN BOLDOGSÁG!

Hogy miért?

Elsősorban L. Stipkovits Erika személye miatt. Rengeteget tanultam a könyveiből és az előadásaiból.

Erika munkáit is egy szép téli napon az élet sodorta elém - NEM VÉLETLENÜL!

Emlékszem épp a válásom utáni, szuperbőgős, hisztizős, "mindenki-hibás-miért-bánt-engem-mindenki"-fázisom kellős közepén, éppen a heti pszichiáteri ülésemre tartottam.
Üldögéltem a váróban, járt a lábam ezerrel, nyugtalan voltam, gondolkodtam, hogy mit is mondjak a dokinak, de valamiért aznap nem bírtam megülni a seggemen.
Úgyhogy mászkáltam egy jót a váróban fel s alá. A sarokban lévő komódon megláttam néhány szórólapot - amik valószínű mindig is ott voltak, de én még sosem vettem észre őket.
Hát mondom: erre pont ráérek - úgyhogy jól kinézegettem magam.

Így találkoztam először L. Stipkovits Erika nevével és könyveivel.
A Közelebb egymáshoz volt az első könyve, amit megvettem. Még a pszichiáteremet is megkérdeztem, hogy van-e értelme nekem megvenni azt a könyvet. Ő is javasolta.

Két hét múlva már a polcomon volt az új albérletemben.

Hónapokig nem mertem nekiállni.

11 tévhit a párkapcsolatokban ... én meg épp elváltam ... hát kell ez nekem?!?!?

Hónapokkal később, mikor már úgy éreztem, hogy egy kicsit túljutottam a válásom okozta nehezebb érzéseken, tudtam, hogy eljött az ideje a párkapcsolati tévhiteknek ...

Nagyon ütött a könyv. Arconvágott. Tévhitről tévhitre.
A 11 tévhitből 9 biztos, de talán mind a 11 is, nagyjából igaz volt a házasságomra ...

Sok gondolatot elindított ez akkor a fejemben: bakker, mi lett volna, ha ezt előbb olvasom, lehet megmenthető lett volna a házasságom? Hogy létezik, hogy minden tévhit ellenére majdnem tíz évig tartott? Miért nem vettük észre mi magunk a hibákat? ...

Felesleges okfejtegetések után rájöttem és megértettem, hogy pontosan jókor talált meg engem ez a könyv és éreztem, hogy segíthet nekem egy szebb, boldogabb és kiegyensúlyozottabb kapcsolat kialakításában. Így is lett. Főleg, hogy a párom is olvasta ezt a könyvet és nála is ugyanígy ütött :)

Azóta láttam jópár előadáson is L. Stipkovits Erikát.
Lenyűgözött a stílusa: olyan egyszerűen tudta előadni a lélek legbonyolultabb összefüggéseit, hogy az is megértette miről van szó, aki nem is akarta!

Szerintem pontosan erre van szüksége a világnak!
Olyan lelki fejlesztőkre, akik varázsszavak (értsd: tudományos bla-bla) nélkül el tudják mondani az átlagos embereknek is, hogyan tudják jobbá tenni az életüket. Akik úgy tudnak segíteni, hogy egyenrangú félként kezelik a segítségre szorulókat és úgy képesek velük kommunikálni, hogy azt ők értsék.

Párkapcsolati problémákról, szülő-gyermek kapcsolatról és testvérkapcsolatokról is remek könyvek kerültek ki L. Stipkovits Erika tollából. Tanulmányként, önfejlesztésként, szent bibliként is ajánlom mindenkinek.

 

Talán valahol érzitek, hogy van egy kisebb fajta rajongásom és csodálatom Erika iránt, ezért is vettem (talán túlzottan) komolyan az akadémiára való felvételimet. Előjött bennem egy olyan régi érzésem, amiről azt hittem már magam mögött hagytam.

Felerősödött bennem a MEGFELELÉSI KÉNYSZERem.

Az a bénítóan erős érzés, amikor mindent azért teszel, hogy egy bizonyos embernek megfelelj. Vagy két bizonyos embernek. Vagy tizennégy bizonyos embernek.
Megváltozol értük. Máshogy intézed a dolgaidat, hogy nekik jó legyen. Minden saját belső érzésedet, igényedet szépen lassan háttérbe szorítod, hogy passzolni tudj hozzájuk. Feladod magad. Alárendelődsz. És mindezt azért, hogy szeressenek. Mert nincs is annál nagyobb félelmünk, mint, hogy nem szeretnek minket.

Ilyen mélységekben nyilván nem jött elő újra ez a számomra oly ismerős belső kényszer, de csak-csak beköszöntött újból!

Csak az járt a felkészülésem első hetében a fejemben, hogy MEG KELL MUTATNOM ERIKÁNAK, HOGY ÉN IDE VALÓ VAGYOK!
Még magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miért volt ez ilyen fontos számomra, de azzá vált, mert azzá tettem.
Egyszerűen csak ez pörgött a fejemben:
kurvaokosnak kell lennem, mindent tudnom kell, minden kérdésre szuperpontos és szupervicces és szuperfrappáns választ kell tudnom adni. Azonnal szimpatikusnak kell, hogy találjon MINDENKI, akivel ott összefutok. Mindenkinek meg kell felelnem ott. Azonnal. Kivétel nélkül. És ha százan imádnak, de egyvalaki furán néz rám, akkor kudarcot vallottam és nem érek semmit.

Annyira durván belelovalltam magam, hogy elviselhetetlen ideggörccsé váltam pár nap leforgása alatt.
Fáradt voltam, mert éjfélig a könyvek felett tanultam, kijegyzeteltem még a saját jegyzeteimet is és aztán a biztonság kedvéért azt is kijegyzeteltem, másnap pedig fél hétkor meg irány a főállásom, aztán coaching, aztán tanulás ...

Talán nem is kell tovább magyaráznom, biztos értitek.

Mindenáron azt akartam, hogy szeressenek, meg kellett felelnem!

Fura, nem, hogy ezt a nyomást semmiféle külső tényező nem generálta, én magam csináltam ezt saját magammal! Senki a világon nem mondta, hogy bármi történik, ha nem vesznek fel. Senki nem bántott volna érte. De addig-addig kínoztam magam ezzel az egésszel, amíg végül besokalltam saját magamtól.

Az idegesség és a hisztizés tetőfokánál pedig egy pillanatra visszatért a józan eszem és rémültem néztem a hülye fejemet a tükörben: MÉGIS MI A FENÉT CSINÁLSZ, TE IDIÓTA!?

És észhez tértem!

Mindenkinek megfelelni képtelenség! Minden létező dimenzióban és idősíkon is lehetetlen. A lehetetlenre meg ne törekedjünk, mert az balgaság.

Eszembe jutott az, amit 33 évesen tanultam meg először életemben: legyek, aki vagyok. Akinek jó, maradjon, akinek nem jó menjen.
Nem én befolyásolom mások érzéseit!
Valakinek vagy szimpatikus vagyok, vagy nem. Nem minden esetben tudjuk ezt befolyásolni. És halljátok?! Nem is kell! Baromira nem kell, hogy mindenki szimpatikusnak tartson. Rendben van, ha néha nem szeretnek.

S bár nagyon sokat jelentett nekem ez a felvételi, mégis feltettem magamnak a kérdést, hogy aztán urambocsá', mégis mi fog történni, ha nem vesznek fel. Ja, igen. Pont semmi. Attól még boldog vagyok, van munkám, van fedél a fejem felett és van pénzem a legszükségesebb dolgokra. A kudarcokat meg már rég nem kudarcként, hanem leckeként élem meg ...

Lenyugodtam és elengedtem ezt a sok barom elvárást, amivel saját magamat kínoztam!

Odamentem hát felvételizni a tudásom legjavával, szívem minden szeretetével és őszinte lelkesedéssel, kíváncsisággal és reménnyel.

...

Csodás élmény volt, amikor azt láttam, hogy a vizsgáztatóim örülnek nekem, mert szeretik hallani, hogy milyen motíváció hozott engem hozzájuk.

És pár nap múlva jött az értesítés, hogy felvettek.
Engem.
Ahogyan vagyok.
Amilyen vagyok.
Amennyit tudok.
Elég voltam.
Bőven.
Nem kellett megjátszanom semmit.
Lehettem Katus.
Nekem ez a legnagyobb ajándék a Földön!

 

Szóóóóval:

1. Baromira ne őrjítsd meg saját magadat! Soha!

2. Felejtsd el azt a szót, hogy KELL! Ez a szó, az ördög maga! Semmit sem KELL!
Minden csak egy lehetőség!

3. Ahol egy kicsit is úgy érzed, hogy kényszerből cselekszel ... ott nem vagy jó helyen.

 

 

2018. 01. 19. Tovább

A bejegyzés trackback címe:

https://baliskatus.blog.hu/api/trackback/id/tr1213588433

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nomad · http://szkaresz.blog.hu/ 2018.06.27. 09:16:45

A valóság nagyon közel van hozzánk: az elejére nem emlékszünk, egy részét elfelejtettük, a végét nem látjuk. Egyszóval ami velünk történik, az maga a végtelen történet. Ebből merítünk szubjektív mércével mérve fontos dolgokat, élményeket. Nagyon sok dolgot köszönhetünk őseinknek, akiktől jórészt a nagyszülői nevelés keretében halottunk először a régi időkről. Sajnos az ő emlékezetük is véges volt. Saját életünkkel kapcsolatban sem túl jó a helyzet. Kiskorunkra alig emlékezünk, sok dolog túl szubjektíven idéződik fel életünk eseményeiről. Ez egy letöltött kép, talán soha nem fogom tudni kinek köszönhetjük. Ő tudja: "Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz." Üdv! www.facebook.com/photo.php?fbid=1846969085525559&set=pb.100006374558523.-2207520000.1529956729.&type=3&theater