Dolgok, amikről még nem tudok beszélni

Dolgok, amikről még nem tudok beszélni

2019. 01. 21.

495b2d68-79ed-486f-85ed-63ee00c57ab1.jpeg

Mindannyian el vagyunk cseszve. Van aki jobban, van aki kevésbé. Lehet ezen vitatkozni, de minek. Felesleges.

Mindannyian cipelünk valamit. Van, hogy más terhét cipeljük, van, hogy a sajátunkat. Van, hogy tisztában vagyunk a teherrel, van, hogy nem. Megesik, hogy egyszerűen csak nem vagyunk jól, de magunk sem tudjuk mitől. Van, akit összenyom a teher, van aki jóllakatja azt vagy épp elbódítja, van aki kifutja magából.

Vannak köztünk olyanok, akik elég erősek és bátrak ahhoz, hogy feltegyék az életükre vonatkozó nagy kérdéseket, hogy szembenézzenek önmagukkal.
Akik mernek, akik felelősséget vállalnak önmagukért, akik kutatnak, akik kérdeznek, akik megfejtenek ... legyetek bátrak és a történeteik megfejtése után, meséljétek azt el.

 

Mutassatok példát nekem is.

Meséljük el egymásnak  az élettörténeteinket. Tudatnunk kell a világgal, hogy létezünk, hogy vagyunk, hogy tudjuk mi miért történik az életünkben és hogy már nem félünk, mert megerősödtünk. 

Tudatnunk kell a többiekkel, hogy velünk mi volt, mert nem tudhatod, hogy másoknak hogyan fogsz tudni segíteni a történeteddel. 

Beszéltem én itt már a blogon válásról, újrakezdésről, kevert szorongásos depresszióról, antidepresszánsokról, elfojtásokról, agresszióról ... és még van néhány témám, ami ezeknél erősebb, amikkel még dolgozom és hiszem, hogy előbb-utóbb elég erős leszek ahhoz, hogy erről is merjek és tudjak beszélni.

Bevallom, ma még gyáva vagyok hozzá. 

De mint ahogy minden, ez is szépen lassan érkezik az életembe, lépésről-lépésre. Mert minden így történik.
Egyik lépés a másik után.
Nem lehet mindent gyermeki daccal és akaratossággal azonnal akarni. Nem lehet, mert nem fog működni. Fel kell nőni, meg kell fejteni, meg kell érteni, el kell fogadni és utána jön majd a csoda. 

Három és fél év (!) nagyon komoly önismereti munka áll mögöttem. Nagyon sokat fejlődtem.

Egy dacos, akaratos, sértődös tinilányból szépen lassan felnőttem ebben a három évben.
Előtte 33 évig csak az élet felszínét vakargatva éltem az életem: léteztem, éldegéltem, tettem a dolgom. Igazi élet nem volt. Elfojtások, szorongások, érthetetlen dühkitörések, menekülések, nem tudomásulvételek, ellenkezés, nem elfogadás. Ilyesmik jellemezték a lelki világom.
Nagyon mélyen érző, túlérzékeny és empatikus voltam mindig is. Néha összezuhantam, néha befordultam, de nem tudtam miért. Akkoriban nem is érdekelt.

De amint készen álltam arra, hogy megkérdőjelezzem az életem döntéseit, az életem alakulását és amint megértettem, hogy mindezért ÉN VAGYOK A FELELŐS, egy újfajta életminőség kezdődött az életemben.
Egy mélyebb, őszintébb, felnőttebb életminőség.

 

Előtte haragudtam a szüleimre, a tanáraimra, a barátaimra, a sorsra, a volt férjemre, a férfiakra, a főnökeimre ... mindenki hibás volt azért, mert nem úgy alakul az életem, ahogy én azt szerettem volna. Dacoltam. Ellenálltam. Hibáztattam. Nem ismertem mást.

Azóta felnőttem.

Rohadtul fájt. Rengeteget sírtam. A pszichiáterem kanapéján, az önismereti csoportokban, meditációkon, családállításokon, otthon egyedül vagy a párom vállán. Rengeteket olvastam és írtam. Rengeteget gondolkodtam, elmélkedtem.

Már nem vagyok dacos és akaratos. Elfogadom az életet. Elfogadom az életem. Minden szarságával együtt. Képes vagyok felelősséget vállalni a dolgaimért, képes vagyok beismerni, hogy hibáztam. Képes vagyok dühös lenni - ami óriási dolog számomra! Képes vagyok bocsánatot kérni.

Megbocsátani viszont nem tudok. Még.

A tavalyi évem jelentős részében egy témámon dolgoztam, melyet azóta sem tudtam a helyére rakni a lelkemben és a szívemben. Ez még várat magára.

Valószínű ezért sem írtam olyan sokáig, mert nem tudtam megírni a történetem ezen fejezetét. Most sem tudom. De rájöttem, hogy az is a fejlődésem útja, hogy képes vagyok belátni, hogy valamire még (!) nem vagyok képes, de nem adom fel és dolgozom rajta.

Jelenleg ennyire vagyok képes.
És ez nem kudarc. Nem csalódás és nem feladás.
Hanem a saját korlátaim reális felismerése.
Még időre van szükségem, hogy megbékéljek.

 

De addig sem adom fel az értelmezést, a kutatást, a fejlődést. Addig is folyamatosan azon vagyok, hogy figyeljem a környezetem, az eseményeket, a történéseket, a bennem keletkező érzéseket. Ezekre fókuszálok, s talán valahogy megérzem végre azt a békét és könnyedséget, amit annyira keresek!

Örülök, ha mások őszintén el merik mesélni a történeteiket, anélkül, hogy folyton azon agyalnának, kire milyen hatással lesznek, kit bánthatnak meg vele ... bátornak tartom azokat, akik el merik mondani, hogy ki és hogyan bántotta őket. Meséljétek el a történeteiteket, mert a történeteitek gyógyítanak másokat, gyógyítanak engem.

Fotó: Havasi Melinda Photography

2019. 01. 21. Tovább

A bejegyzés trackback címe:

https://baliskatus.blog.hu/api/trackback/id/tr4414571166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.