Elég a saját hangom is, köszönöm!

Elég a saját hangom is, köszönöm!

Egy blogger gondolatai - writer's block

2020. 04. 28.

rawpixel-678087-unsplash.jpg

2007-ben írtam életemben először blogbejegyzést. Az 13 éve volt. Mindig is könnyebben ment az írásos kommunikáció. Figyelni másokra szeretek, de magamról beszélni már annyira nem. Magamról írni könnyebb. És sokszor nem is magamról írok, inkább magamnak. Mindig klassz, ha aztán összetalálkozik valakivel a gondolatmenetem és megírjátok, hogy "igen, értem", "én is valami hasonlón megyek keresztül" vagy "ez most nagyon kellett".

2019-ben - akkor már 12 éve írtam - úgy éreztem, hogy kiírtam magamból mindent. Mintha nem maradt volna már olyan gondolatom, ami megosztható. Akaratlanul is, de szünetet tartottam.

Már egy órája nézem a blog.hu szövegszerkesztőjét és masszívan lefagytam. Nehezen tartottam az ujjaimat a billentyűzeten is. Mintha teljesen kiürült volna a fejem. Semmi gondolat. Semmi használható gondolat. Sehol az ihlet. Nyoma sincs egy értelmes gondolatmenetnek, amint elindulhatnék.

Aztán vettem egy nagy levegőt. Megírtam az egyik legfontosabb embernek az életemben, hogy nem merek nekiállni írni ...

... és eszembe jutott, hogy valaha azt tanultam, hogy ha nem tudsz írni, írj arról, hogy nem tudsz írni. Hát most ezt teszem.
Meglátjuk mi derül ki az írás végére:

vajon miért nehéz most írni, ha régebben olyan egyszerű volt?!

 

Amikor elkezdtem írni 13 évvel ezelőtt nem nagyon voltak olvasóim, nem volt rajtam ez a furcsa nyomás. Mostanában sokszor éreztem, hogy valami olyat kell írnom, ami hasznos, értékes, bölcs, okos, vicces, segítő, támogató, motiváló, inspiráló, amivel nem bántok meg senkit, amit mindenki szeret, ami megérint másokat ... már össze is szorult a gyomrom, hogy ezeket az elvárásokat itt felsoroltam.

Mikor lett az írás öröméből másoknak való megfelelési feladat?!

Őrület! Észre sem vettem, hogy így átalakult a dolog. Nincs mese, vissza kell alakítanom!

És akkor itt jön az okos kérdés: hogyan tudok egy megváltozott érzésvilágot újra átalakítani, tudatosan változtatni? A világ legjobb válasza erre a kérdésre az, hogy "lassan".
Ha megváltozik bennünk egy érzés az egészen biztosan nem 2 perc alatt történt, s így nem is lehet 2 perc alatt visszaváltoztatni.

A fene a türelmetlen formánkat! Mindig mindent azonnal és tökéletesen akarunk.

Jaj most nem jó, hogy ilyen vagyok - legyek más.
Jaj most nem jó, hogy így nézek ki - nézzek ki máshogy.
Jaj most nem jó az életem - legyen másmilyen.

Aztán meg jól meglepődünk, hogy eltelnek hónapok és még mindig ugyanolyanok vagyunk, ugyanolyan a testünk, még mindig ugyanolyan az életünk.

Ahogy a megváltozott érzéseknek, úgy az elveszett ihletnek és örömnek is idő kell, míg visszatalál a helyére. Próbálom én is emlékeztetni magam minden nap, hogy türelmes legyek és tartsam be a saját tetoválásom tanítását:

"EGY LÉPÉS"

Mert nem lehet egyszerre hatot lépni és nem is kell. Nem kell nekem most a világ legjobb és legtökéletesebb és legérdekesebb blogbejegyzését megírnom, elégedett kell, hogy legyek azzal is, hogy írok. Mert az írás nekem öröm. Nem mindig tökéletes ez másoknak, de nekem igen :)

Nekem a saját dolgaimat kell tennem és a saját dolgaimat kell megélnem, hogy végre közel kerüljek ahhoz az önmagamhoz, aki igazán, rohadtul, évtizedek óta lenni szeretnék!

 

Szóval hát most ez van. Ez van. Ez a helyzet. Szeretek írni, hát írok. Közben pedig kikapcsolom a sok-sok ember hangját  a fejemben, akik az elmúlt években itt-ott, így-úgy, más és más okokból a megjegyzéseikkel gazdagították az életemet.

Elég a saját hangom is, köszönöm!

2020. 04. 28. Tovább